Volt fogvatartott fotósaink

Péter

Péter a Börtönrádió volt főszerkesztője, szabadulása óta pedig a Tilos rádió Real Sitt című börtönműsorának vezetője. Hobbija az online sport, amiről olyan átszellemült elfogultsággal tud beszélni, hogy a tudatlan szkeptikusokat is meg-megingatja kételyeikben. Több kreatív vállalkozásötlet lapul a zsebében, amiknek a megvalósítása egyelőre várat magára, de ami késik, nem múlik.

Fotóit legszívesebben épületekről és hidakról készítette, amelyek számára az állandóságot, a stabilitást jelenítik meg – életek múlnak el, korok tűnnek le, ezek a több száz éves építmények pedig mindent túlélnek.

„Fotózok mindig, nekem nem kell kétszer mondani.”

Péter, a börtönrádió volt főszerkesztője

Tamás

„Egy újságíró megkeresett, hogy csinálna velem egy interjút a szabadulásom után arról, hogy milyen szörnyű is az élet a börtön után. Mondtam neki, hogy szívesen adok interjút, de velem csak jó dolgok történnek, úgyhogy semmi borzalomról nem tudok beszámolni. Ez viszont nem annyira érdekelte, így hát nem lett interjú.”

Tamás a börtönben tért meg, azóta a hite és Isten sok jó dologhoz segítette – így mondja. Vallásos témájú dalokat ír, saját Soundcloud csatornája van, önkéntesként állami gondozott és javító-nevelő intézetben élő fiatalokhoz jár előadásokat tartani és zenélni.

„A szabadság számomra a barátnőm, a zene és az alkotás.” Kreativitását a projektben is mindinkább kibontakoztatta, alapos és szemet gyönyörködtető utómunka nélkül nem kerülhetett ki fotó a kezei közül. Még azt is elnéztük neki, hogy olykor-olykor egy jó ismerőse fotóit gondolta tovább…

Tamás, reintegráció után

Dávid

Dávid az Ez már a szabadság? projekt fotósai közt több ízben is kakukktojás, de semmi esetre sem negatív értelemben.

Kilenc, börtönben töltött hónap után jelenleg házi őrizetben várja a tárgyalásokat, és az újabb ítéletet. Legfiatalabb résztvevőnk a négy fal között, illetve házuk kertjében készítette fotóit, így lehetőségei szűkösek voltak, ugyanakkor okleveles fotósként számos olyan eszköz volt a kezében, amivel mindezt ellensúlyozhatta.

Jelenleg diplomamunkáján dolgozik, mivel már csak ez választja el attól, hogy környezetmérnök legyen – szabadulása után várja az államvizsga.

„Világszerte 24 országban volt már kiállítva díjazott képem. A fotózás számomra önkifejezés, stresszlevezetés. Amíg tehettem, ha feszült voltam, fogtam a gépet, és kimentem az erdőbe fotózni. Bóklásztam 2-3 órát a természetben, lőttem néhány képet – ez teljesen megnyugtatott.”

Dávid, a reintegráció után

Gábor

Gáborral egy civil szervezet segítségével vettük fel a kapcsolatot 2015. novemberében – akkoriban az ő félutas lakásukban élt. Különböző betanított munkákat végez szabadulása óta, egyszer vicceskedve utalt is erre: „Én, a robot” – mondta. Nyughatatlan természet: mindig keresi az új lehetőségeket. Nagy a tudásvágya, és rendkívül érdekli a pszichológia, a börtönben töltött évek alatt is sorra olvasta az ilyen témájú könyveket.

Mélázó, érzékeny alkat, a fotózást, mint eszközt is sokszor a múltba révedésre használta fel a projekt során: rengeteg régi, megsárgult családi fotót keresett elő, amiket újra lefotózott, hogy aztán azokon keresztül elevenedjenek fel a régi emlékek.

„Mindig is hobbifotós szerettem volna lenni, nagyon örülök, hogy részt vehetek, és ti is azt mondjátok, hogy sikerült jó képeket csinálnom. Nagyon várom, mit gondolnak majd az emberek.”

Gábor, sikeres reintegráció

Laci

Laci tipikus példája annak, hogy hogyan lehet hasznosan tölteni a börtönben töltött éveket: odabent leérettségizett, és szakmát szerzett. Szabadulása óta egy nagy üzletláncnál targoncásként dolgozik.

Igaz, az első szabad hetek nehezen indultak: eleinte egy híd alatt lakott, ugyanis nem volt hová hazamennie. Szinte azonnal munkába állt, így most már hajléktalanszállón lakik. Fotóin meghatározóak a hajléktalan társak, a hajléktalan élet bemutatása, hiszen minden idejét velük tölti, még szabadidejét is: ilyenkor ugyanis a Máltai Szeretetszolgálattal jár ételt osztani. Az önkéntes munkában olyannyira megtalálta önmagát, hogy társai biztatására beiratkozott a szociális munkás asszisztens tanfolyamra, így a heti hat nap munka után a hetedik napján sem pihen meg: iskolába jár.

„Ahogy kijöttem, szinte rögtön munkába álltam. Nem kértek ugyan erkölcsit, de én megmondtam a főnökasszonynak, hogy börtönben voltam, mert nem szeretek titkolózni. Azt mondta nekem, hogy semmi gond, az őszinteségre őszinteséggel válaszol: amíg a munkámat jól végzem, nem lesz semmi probléma, és ahogy jobban megismer, úgy tud majd többet segíteni.”

Laci, reintegráció után

Ábi

„Úgy érzem, analóg vagyok egy digitális világban.” – mondta Ábi első workshopunkon, amikor megkapta a fényképezőjét. Igaz, már Börtönrádiós korában is gyakran vívott ádáz küzdelmeket a modern technológiával, de töretlen lelkesedése mindig túllendíti a nehézségeken.

Erre szüksége is van, hiszen szabadulása után alig három héttel balesetet szenvedett: elütötte egy autó. Az újrakezdés számára tehát teljesen új értelmet nyert: szinte a projekt teljes ideje alatt a legnagyobb kihívás az volt számára, hogy újra megtanuljon járni. Először mankókkal, majd mankók nélkül. A baleset és a felépülés folyamata kiállított képein is nyomon követhető.

A mankókat már eldobta, kicsit még sántikál, de semmiképp sem rosszban: a Börtönrádió külsős munkatársaként továbbra is besegít az Adj Hangot Egyesület munkájába.

Ábi, börtönrádió külsős munkatársa

Zsolt

Zsoltot volt cellatársa, Péter hívta, vegyen részt az Ez már a szabadság? projektben. „Úgy voltam vele, hogy megpróbálom, addig is csinálok valami értelmeset, aztán pedig bármi kisülhet belőle.”

A projekt elején bekapcsolni is alig tudta a gépet, a börtönben töltött évek alatt ugyanis elhaladt mellette a technikai fejlődés. Mostanra azonban teljesen hozzánőtt a fényképezőgép: el sem indul otthonról nélküle.

A börtön előtt sokáig postásként dolgozott, szabadulása óta kisebb-nagyobb munkákat vállal, többek közt ételfutárként is dolgozott. „Akármerre keresgélek, szinte minden munkához erkölcsi bizonyítványt kérnek. A legutóbbi munkahelyemen már néhány hete dolgoztam, és jól éreztem magam, mígnem egyszer csak nem szóltak a következő heti beosztásomról. Hívtam őket többször is, de mindig csak annyit mondtak, hogy majd szólnak. Most újra munkát keresek.”

Zsolt, sikeres reintegráció

Yusuf

Yusuf a csapat legfrissebb tagja. 2016. február 11-én szabadult, két nappal később pedig már workshopunkon ült és a fényképezőt szorongatta. Míg a többieknek három hónapja, neki mindössze két hete volt arra, hogy elkészítse a kiállításon látható képeit. A rövid fotózással töltött idő ellenére büszkén állhat képei mellé: látszik rajtuk, hogy átgondolt munka eredményei, látható a tudatos törekvés arra, hogy a számára nagyon is új, szabad világot a maga szemszögéből mutassa meg.

„Magam is meglepődtem, de megtaláltam magam a fotózásban, élveztem.” – mondta a két hét elteltével. Mi ugyan nem lepődtünk meg, hiszen – lévén volt börtönrádiós – régebb óta ismerjük őt, és ugyan eddig az írás volt a legfőbb önkifejező eszköze, nem volt kétségünk a felől, hogy képekben is „megtalálja a hangot”.

Yusuf, volt börtönrádiós

FEL
Adj Hangot

Facebook